"Szeretnék egy nagyon aranyos történetet elmesélni, aminek nagyon mély a mondanivalója: Volt egyszer egy Mester és a tanitványai. Tanitványaival egyszer sétált a mezön. és séta közben hirtelen megállt a mester és egy rózsabokrot figyelve így szólt a tanitványhoz: 'Nézzétek milyen csodálatos a természet!' A mester teljesen eksztázisban volt. A tanitványok nézték a rózsabokrot, majd körbejáratták tekintetüket, azután megint a rózsabokrot szemlélték, de nem értették, hogy mit akar mondani a mester. Ahogy igy erősen figyeltek, a mester egy idő után megszólalt: 'Nem látjátok, úgye?' Nagyon zavarban voltak. Megint csak a rózsabokorra meredtek, majd egymásra néztek, azután a mesterükre. A mester látta komoly tekintetüket és szemükben az értetlenséget.
Ekkor igy szólt a tanitványaihoz: “Nézzétek ezeket a virágokat, milyen csodálatosak. Nézzétek őket. Élnek és léteznek, anélkül, hogy a jövőben reménykednének, vagy a múlt miatt sajnálkoznának. Csak a jelenben élnek és fejlődnek, mig azután kiteljesedve illatukat kiárasztják magukból, minden ok és minden elvárás nélkül– csak adnak. Életüket teljesen megélik. Értitek, hogy mi ennek az igazi értelme? A természet teszi a dolgát és az emberiség annyi mindent tanulhatna a természettől - még egy rózsától is A rózsa nem vár el semmit, de hogy van ez az emberekkel? Ahelyett, hogy az életükben a helyeset cselekednék, elvesztegetik az idejüket, mindig tele vannak elvárásokkal és bajt hoznak magukra. És mit mondanak olyankor? 'Oh, Istenem! Miért hoztad rám ezt a bajt? Én mindig jó ember voltam, jót tettem és sohasem feledkeztem meg rólad.' De a másik oldalon tele vannak elvárással.
Bejegyzések
